Heliogabalus római rémuralkodó volt. Négy éven át (Kr. u. 218-222) volt hatalmon. Leghírhedtebb rémtettét Lawrence Alma-Tadema 1888-ban készült gyönyörű festménye is megörökítette: gyanútlan vacsoravendégeit úgy fojtotta meg, hogy fentről ezernyi illatozó rózsaszirmot szórt rájuk.
Ez a legendás történet adott alapot Zornnak, hogy felvegye ezt a véleményem szerint fantasztikus anyagot. Ezért láthatóak vörös szirmok a lemez borítóján.

A lemezen a szaxofonos mellett Jamie Saft orgonál, Trevor Dunn basszusgitározik, Joey Baron dobol, Ikue Mori kezeli az elektronikákat és Mike Patton ontja magából a lekülönbözőbb hangokat.

Mindannyian a zenekarvezető New York-i illetőségű avant-garde köréhez tartoznak: Saft játszotta fel a „Book of Angels” sorozat első fejezetét (Astaroth), mely kizárólag Zorn-szerzeményeket tartalmaz; Dunn-nal a komponista néhány filmzenei lemezén (Filmworks XII, XIII, XIV) találkozhatunk; Baron a Masadában és a Naked Cityben verte a bőrt; Mori és Patton pedig a Hemophiliac kísérleti formáció tagjai.

Rajtuk kívül egy háromtagú kórus is helyet kapott a korongon (Kirsten Sollek, Martha Cluver és Abby Fischer személyében).

A háromnegyed órás mű hat tételből, azaz hat litániából áll.

A „Litany I” rögtön belecsap. Trevor Dunn széttorzított basszusgitárja förtelmesen dörmög, Joey Baron dobalapja a free jazz és death metal között lavírozik, agresszíven töri az ütemeket, Mike Patton emberfeletti sikolyokat hallat, torkaszakadtából ordít, mintha élve beleznék, Jamie Saft vékonyka templomi orgonája pedig szellemként lengi be nótát.

A harmadik percben minden elhallgat, csak a szépen éneklő női kórus, az orgona és Ikue Mori leheletnyi elektronikái szőnek hálót a némaság fölé. Fél perc után újra beindul a pörgés, Saft is elveszti az eszét, föl-le futkorászik hangszere billentyűi között.
Az ötödik percben visszatér a halk kórus és a csilingelő orgona. Mindeközben Patton megfullad a saját hányásában. Aztán Dunn disznóbasszusa hirtelen megint belecsap és a free jazz metálba végre valahára John Zorn lélegzetelállító szaxofonja is bekapcsolódik.
A tétel kísérteties suttogással ér véget: „Heliogabalus, Heliogabalus...”

A „Litany II” elején Joey Baron ropogósra kevert dobján fantasztikus, free-be hajló jazz-alapot stabilizál, miközben Mori félelmetesebbnél félelmetesebb hangeffekteket csikar ki laptopjából.
Ezek után bulldózerként tipor földbe a brutális négynegyed, Patton nyögvenyelős patkányhangokat varázsol elő torka mélyéről, Zorn átsikongat szaxofonján.

Egy hirtelen generálpauza után a káosz hirtelen rendezetté válik: a basszusról lekerül a torzítás, az előbb zavarodott, durva dob most lágy és kiegyensúlyozott, és a finoman játszadozó orgona kerül középpontba.
Négy percen át így, csendesen és pszichedelikusan pilledünk, miközben férfiak és nők beszélgetését, suttogását, önfeledt nevetgélését hallgatjuk.
Aztán hirtelen lehullnak a rózsaszirmok... kitör a pánik, beáll a káosz, torzítás vissza, ordítozás, mindenki fut, amerre lát, de akkor már késő, túl késő.

A „Litany III” egy percnyi hátborzongató morgás, lihegés, finom cin- és orgonajáték után ismét átcsap Naked City-t idéző thrash jazz-mészárlásba.
A basszusgitár gyötrő deformáltsága, Patton hangszálszabdaló üvöltései, a szaxofon magas nyikorgó hangjai és az enyhén kaotikus és kellően gonosz dob mindent megtesz, hogy kiüldözze a hallgatót a világból.
A csendes részben Joey Baron neszelő, seprűzős dobjára Ikue Mori ajtónyikorgató és rágcsáló-hangmintákat pakol.

Közben beúszik a már hallott a „Heliogabalus, Heliogabalus...” ütemes suttogása. Egy hirtelen kitörés után a kórus veszi át a stafétabotot, drámai hármashangzatokkal bilincselve le a hallgatóságot.
Eközben Mori hergeli az elektronokat, Patton pedig hátborzongatóan liheg, csak úgy, mint a litánia legelején. Egy újabb kitörés után következik a kedvenc részem, Saft durvulós orgonaszólója, ami egyenesen a katarzisig vezet.

A „Litany IV” Mike Patton bő nyolcperces magánszáma. Egyszerűen hihetetlen, miket művel a hangjával: eleinte a patkányok futkorászását imitálja, majd olyan halálsikolyt ereszt szélnek, hogy az embert a hideg rázza.
Zihál, morog, fullad, röhög, hány, suhog, sikolt. Elénk tárja a félelem, a gonoszság, a tébolyodottság, a káröröm, a borzalom és a halál hangjait úgy, hogy azokat maga a hallgató is teljes mértékben át tudja érezni az adott pillanatban. Borzalmas és egyben gyönyörűséges.

Patton egyébként frontembere (olykor csak volt) a Faith No More, a Mr. Bungle, a Tomahawk, a Fantomas és a Peeping Tom nevezetű csapatoknak, amikben hallhatjuk, hogy énekelni is bámulatosan tud.

A „Litany V” négy és fél perce tömör - ám precízen felépített - elmeháborodottság. A dobos és a basszeros egyperces zúzása után bekapcsolódik az angyali kórus és a templomi orgona, majd folytatódik az elszállás, most már John Zorn és beleadja magát a csirkedarabolós kavalkádba.

Néha free jazzesen szétesünk, majd újra összeállunk, a jazzmetál-dobalapon Patton és Saft kegyelmet nem ismerve improvizál, ki-ki a maga eszközeivel.
Szinte egy pillanatig sincs megállás, a muzsikusok végigrombolják a négy és fél percet, de ez mégis valahogy sokkal élvezhetőbb nekem, mint a Naked City vagy a Painkiller felvételei. Így hát menekülés helyett inkább rázom a loboncom.

A „Litany VI” zagyva effektekkel indul, aztán megjelenik a kórus. Közben az orgonista is felzárkózik, finom, elnyújtott akkordokkal festi alá az énekesnők szívszorító dallamát és Ikue Mori denevérhangú elektronikáit.
Hátul Baron épp hogy hallhatóan neszel a pergőn, ismét megjelennek a félelmetes hangok, amik egyre hangosabban suttogják: „Heliogabalus, Heliogabalus...”.

Mikor már nagyon félünk, a zenekar hirtelen bekattan egy rövid, de annál véresebb free thrash jam formájában. Az utolsó fél percben lenyugodnak a kedélyek, visszatér a nyugtató kórus, ami kivezet minket ebből a gyötrelmes és gyönyörűséges lemezből.
Az utolsó öt másodpercben azért még egyszer szétaprít minket a banda.

A Six Litanies for Heliogabalus végigvezet minket a római császár őrületének útján. Miként helyettesítette a római főistent, Jupitert Sol Invictus napistennel, miként vette el öt feleségét, köztük saját férfiszolgáját, Hieroklészt, miként fojtotta meg vacsoravendégeit rózsaszirmokkal és miként végeztetett ki ártalmatlan embereket minden ok nélkül.

John Zornt ez a beteg elme ihlette meg, ez adta meg az alapot ehhez a gyönyörű munkához, mely érzékletesen ábrázolja, hogy tulajdonképpen mi is áll e borzalmas rémtettek mögött. Valószínűleg pont a koncepció miatt éreztem hitelesebbnek és ezáltal élvezetesebbnek a free jazz és a thrash metál csavarodott párosítását. 
 

Letölteni innen (Igérjétek meg hogyha tetszik akkor meg is veszitek!):http://www.megaupload.com/?d=8IPCJ7U6